Két történet

 

1.

1973-ban, vagy ’74-ben történt. Legkedvesebb unokatestvéremmel – minden unokatestvérem nagyon kedves nekem! – megbeszéltük, hogy aznap este táncolni megyünk. Őt akkor hagyták el éppen, és eléggé rosszul viselte, én meg éppen szalma voltam, tehát ráértem elkísérni. Egyáltalán nem gondoltam, hogy netán akár táncolni is fogok, mert nem voltam épp a parkett ördöge, de rábíztam magam a sorsra. Tegyen velem azt, amit jónak lát.

A tesóval és három haverjával este 7 óra tájban érkeztünk meg a Margit-szigetre. Rövid séta után úgy döntöttünk, hogy a Casino lesz a mi helyünk. Sok volt ott a fiatal, akkoriban az árak még elfogadhatóak voltak, ráadásul élőzene is volt. A német Ballare Quintett játszott – remekül. Sört rendeltünk, talán ettünk is valamit, dumálgattunk.. Mikor véget ért a zenekari szünet a srácok egyenként elszivárogtak. Mindenkinek jutott egy-egy szép leány, akivel máris vígan ropták a zenekar előtti betonon.

Egyedül maradtam. Mondhatnám – árultam a petrezselymet. Mint mondtam, nem vagyok egy rongyláb-Jani, ezért eleinte nem is volt hiányérzetem. A zenekar azonban percről percre jobban belelendült, így aztán egyre nőtt a táncoslábúak serege. Az vesse rám az első követ, akin ilyen hangulatban a táncolhatnék nem kerekedik felül a szégyenlősségén. Kerekedett. Elkezdtem hát gyűjteni a bátorságot – nem vagyok amúgy egy gyáva nyúl –, hogy felkérjek egy leányzót. Nézelődtem, forgolódtam, hogy van-e még valahol egy reám váró, facér leányka.

Nem kellett sokat keresgélnem. Az egyik közeli asztalnál, nekem háttal ült egy szőke hosszúhajú. Táncolni jó lesz, gondoltam. Bár láthatóan egy nagyobb vidám társaságban ült reméltem, hogy a haverok megbocsájtják, ha elrabolom egy-két szám erejéig. Nagy nehezen elszántam magam, összeszedtem minden bátorságomat, odavonszoltam magam az asztalhoz és finoman megérintettem a célszemély vállát:

– Ne haragudj, van kedved táncolni velem?

Hatalmas röhögés robbant ki, én meg nem értettem, hogy mi olyan vicces. Akkor aztán a hosszúhajú megfordult és ott ült előttem teljes életnagyságban az akkor már olimpiai ezüst- és világbajnoki aranyérmes vízilabdázó fenomén, Faragó Tamás.

– Ne haragudj – mondta –, de ma nincs fiús napom.

Leforrázva oldalogtam vissza az asztalunkhoz, és aznap este már nem volt több próbálkozásom. A történet arról jutott eszembe, hogy Faragó augusztus 5-én töltötte be a 72. évét. Ő már biztosan nem emlékszik az esetre, én viszont ezzel kívánok neki még sok boldog születésnapot.

2.

Ezt vagy mostanában olvastam, vagy most ugrott be, de régebben olvastam, vagy nem is olvastam, hanem csak úgy belém villant. Tulajdonképpen mindegy is, hiszen a lényeg a lényeg.

Minden idősödő emberben ott figyel egy fiatal, aki csak tekergeti a nyakát és forgatja a szemét, mert nem érti, hogy mi történt, mi történik és még mi fog történni...