Tüntetők a kapuk előtt

Mindig elgondolkodom, amikor valakitől azt hallom/olvasom, hogy elmentünk „tüntikézni” öttől hétig, aztán a szpíker lehúzta a rolót és mindenki hazament – békével. Jómagam már régen nem hiszek a tüntetések hatékonyságában, de mégis ott vagyok a legtöbb alkalommal. Nem azért nem hiszek a tüntetésekben, mert azoknak természetüknél fogva nem kellene hatékonynak lenniük.Sokkal inkább azért, mert akihez szólnak, ami ellen szót emelnek, azokból hiányzik a politikai kultúra azon része, hogy legalább elgondolkodjanak afelett, hogy mivel tapostak éppen bele mások életébe. Az persze egy dolog, hogy ki és miért szavaz olyan emberre, akiből alapvetően hiányzik a tárgyalási készség, a szociális érzékenység. Akinek egy (több!) nyilvánvalóan megalomániás döntése elleni véleménynyilvánításra az a reakciója, hogy „meghosszabbítjuk Bicskéig, és ha akkor is sipákolnak, akkor Lovasberényig”! 

Van, aki ezen jót mosolyog: milyen vagány! Okos ember meg azon morfondírozik, hogy vajon jól van-e ez így. Szórják a pénzünket a semmire és még ki is röhögnek. Bebizonyítják neked, hogy te vagy a hülye, mert felruháztad őt azzal a politikai hatalommal, amivel ezt meg is teheti. Aztán a harmadik kétharmad után már látszólag megszokod. színleg belátod, hogy polgártársaid vagy nem gondolkodnak, vagy már régen beletörődtek az egyébként megváltoztatható megváltoztathatatlanba.

Néhány optimista azonban még elmegy tüntetni. Elmegy és hazamegy. Tudja, hogy felesleges, hiszen a szó csak annak értelmezhető, akinek füle van rá, hogy meghallja. Orbánnak nincs hallása, mert pontosan tudja, hogy akik azt kiabálják, hogy takarodjon, azok adott esetben bíróság elé is állítanák és elkoboznák minden ingó és ingatlan vagyonát, mint lopott holmit. Szintúgy a csókosokét is, akik a lopott pénzen tartják őt és bűntársait hatalomban. Nem csak hazai példánk van. Elmondhatjuk ugyanezt Oroszországban Putyinról, Izraelben Bibi Netanjahuról is és még hosszan sorolhatnánk. A politikai hatalom a diktatúrákban mentsvár. Mentesíti a felelősségre vonás alól a bűncselekmények elkövetőit. Pláne, ha ezt egy jól kidolgozott hatalmi-államigazgatási struktúra is biztosítja.

Ezek ellen pedig látszólag felesleges tüntetni. Azok, akik ellen tüntetnek csak legyintenek rá. „Majd megunják és hazamennek.” Néhány hevesebb tüntető azonban felugrik a hordóra és kérdőre vonja bölcsebb társait: Miért nem törjük/törtük rájuk az ajtót! Azért drága barátaim, mert mi nem ők vagyunk. Mi nem vagyunk Hitler keretlegényei, akik békés emberek otthonaiból ragadják el a védtelen embereket. Mi nem vagyunk neonácik, akik napok alatt több milliárdos kárt okozva hajtottak végre puccskísérletet Budapesten. Nem vagyunk része a Fidesz diktatúrának, amely azóta is hamis és hazug indokokkal „kárpótolja” azokat, akik ezt megtették – értük, az ő politikai hatalmukért egy másik demokratikusan megválasztott politikai hatalom ellenében.

Mi még mindig hiszünk abban, hogy a jelenlegi állapotok demokratikus úton megváltoztathatóak, és csak demokratikus úton változtathatóak meg. Ha nem így lesz/lenne, annak nagyon durva és fájdalmas következményei lennének. Nem két ember szeme világát emlegetnék utána, amelyet eltévedt gumilövedékek oltottak ki, mert nem tettek eleget a hatóság tömegoszlató felszólításának. (Amelynek a törvény erejénél fogva mindenki köteles eleget tenni, jegyzem meg! Aki háttal áll a rendőrnek, mert éppen távozni készül, annak nem tudják kilőni a szemét.) Megjegyzem, közvetlenül a 2006-os „sajnálatos események” után több Fideszes képviselő kifejezetten nehezményezte, hogy miért nem éleslőszert használt a rendőrség. Bizonyára arra gondoltak, hogy mennyivel hatásosabb eposzi jelző lenne ma a „szemkilövető” helyett a „gyilkos”.

Vagyis egészen biztosak lehetünk abban, hogy a 14 éve az állam minden szegletébe magát befészkelő politikai hatalom nem adná olcsón magát. Előbb „csak” oszlatna, aztán lövetne is. Ők ugyanis nem kockáztatnak semmit: a börtön így is, úgy is befigyel nekik. Mit számít már, hogy életfogytiglant kapnak vagy csupán 25 évet. Azok az okosok, akik hátulról kiabálnak be, hogy törjük rájuk az ajtót, ezt pontosan tudják, de legalábbis sejtik. Ők azonban kicsit sem kockáztatnak, elszaladnak, vagy el se jönnek. Ők azt követelik, hogy legyen már végre valaki, aki a tömeg élére áll és felfogja a golyót, ami kétségtelenül jönni fog, ha jönnie kell. Addigra azonban ők már régen árkon bokron túl vannak. Sokan 1956. példáját említik, ahol a rendszert jobbítani akaró kommunisták (!) kezdtek el lázadni és nem álltak meg a kapuknál. Aztán, amikor őket lelőtték, agyonverték, akkor jöttek a fasiszták, a bűnözők és a csőcselék. A náciknak és a csőcseléknek nincsenek skrupulusaik, mindenre felhasználhatóak csak utasításra van szükségük. Utánuk aztán megérkezik a politikai terror is…

Szóval csak azt akartam mondani, hogy annak idején Lenin elvtárs megfogalmazta a forradalom objektív és szubjektív feltételeit. Fintorgóknak mondom: ez még mindig érvényes! Ezeknek egyik legfontosabb eleme, hogy legyen forradalmi helyzet. A forradalom alapfeltétele, hogy az uralkodó osztályok nem tudnak a régi módom kormányozni, politikájuk válságba jutott, az elnyomott tömegek nem akarnak már a régi módon élni, s aktivitásuk rendkívül felfokozódik, készek a forradalmi fellépésre. Ahhoz azonban, hogy a forradalmi helyzet forradalomhoz vezessen, szükség van egy forradalmi párt vezetésére, olyan politikára, amely kifejezi a néptömegek érdekeit. Ez jelenleg nincs meg. Vagyis momentán csupán egyetlen lehetőség van a rendszer leváltására: a demokratikus választás. Ahogyan a Kossuth-nótában írva vagyon, mindnyájunknak el kell tehát menni, akik változást akarunk. A többit majd meglátjuk.