Egy történet utóélete

 Valamikor régen, közvetlenül a háború után, ENSZ rendőri megfigyelőként szolgáltam Bosznia-Hercegovinában a UNIPTF keretében. Előbb Gorazdébe, majd Paleba helyeztek.

Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy akkoriban Pale volt a Boszniai Szerb Köztársaság fővárosa. Mint a körzet parancsnokának alig pár lépésre volt az irodám attól a traktorgyártól, ahol Radovan Karadzsics bujkált. Karadzsics háborús bűnösként állt később a Hágai Nemzetközi Bíróság elé, többek között a srebrenicai népirtásban játszott meghatározó szerepe miatt is. Akkoriban az Amerikai Egyesült Államok ötmillió dollárt ajánlott fel a kézre kerítőjének, ennek ellenére volt olyan nagyobb rendezvény, ahová én meghívottként kicsit késve érkeztem, mert feltartottak a lépten-nyomon felállított ellenőrző pontokon. Ennek ellenére, amikor beléptem a terembe, Karadzsics már ott ült az elnökségben. Őt senki nem zaklatta holmi igazoltatásokkal.

Paleból az akkor legnagyobb régióba, Banja-Lukába neveztek ki parancsnoknak. Majd – miután új régióhatárokat jelöltek ki – Tuzla lett a legnagyobb régió, annak lettem a parancsnoka. Ehhez a régióhoz tartozott akkoriban Srebrenica is. Nem kívánom részletezni, hogy kollégáimmal milyen borzalmaknak voltunk szemtanúi, annak ellenére, hogy a háború már több mint két éve véget ért. Elég csak annyi, hogy volt ott szerb koncentrációs tábor agymosott bosnyák rabszolgákkal, akik már a nevüket sem tudták. Voltak tömegsírok, menekültszállásnak hívott nyomortanyák éhezőkkel és kilátástalan emberi sorsok garmadával. Találkoztam feleségekkel, akik férjüket, gyermekeiket veszítették el. Anyákkal, akik elmondták, hogy kisbabájukat a szerbek feldobták és célba lőttek rájuk az anyjuk szeme láttára A II. világháború után elképzelhetetlennek vélt brutalitás vetekedett a nácik rémtetteivel.

Magam is többször ellátogattam Srebrenicába, amelynek bosnyák férfi-lakosságát 1995-ben a szerb csapatok lényegében kiirtották. 1998 májusában, a tömegmészárlás 3. évfordulóján, viszonylag komoly előkészületeket követően a bosnyák asszonyok – hagyományaiktól eltérően – temetőlátogatást szerveztek nyomtalanul eltűnt szeretteik emlékére. Sajnálatos módon az ENSZ főmegbízott által megbízott, szervezésért felelős személy hibát hibára halmozott azt előkészületek során. A városba betelepített szerbek hatalmas, agresszív tömeget hívtak össze és támadólag léptek fel a nemzetközi képviselőkkel és a bosnyák asszonyokkal szemben. A látogatás kishíján vérontásba torkollott, amelyet csak a rendőri megfigyelők megfelelő és határozott fellépésével sikerült megelőzni. Ezzel együtt két héttel el kellett halasztani a megemlékezést, amely megfelelő szervezést követően végül is minden zavargás nélkül megvalósulhatott.

A UNIPTF és a nemzetközi közösség képviselői az esemény után köszönetüket fejezték ki a rendőröknek, és külön kiemelték a magyar rendőrök szakszerű és korrekt intézkedését az ügy során.

Mindezt azért meséltem el, mert néhány napja látott napvilágot az a hír, hogy a magyar kormány nem fogja megszavazni a srebrenicai népirtás emléknapjának bevezetéséről szóló ENSZ-határozat-tervezetet. Ezt Szijjártó Péter jelentette be Milorad Dodik szeparatista boszniai szerb vezetővel közösen tartott budapesti sajtótájékoztatóján. Szabadjon kimondani, hogy ez a döntés 8000 ártatlanul kivégzett férfi és gyermek emlékét gyalázza meg. Mindeközben ingataggá teszi nem csak Magyarország nemzetközi megítélését (habár az elmúlt 14 évet követően ezen már nincs sok rombolni való), de a Boszniai-Magyar kapcsolatok is mélypontra kerültek. A döntés következtében kétoldalú megállapodások is felfüggesztésre kerültek.

A békepárti magyar kormány döntése mindössze azt az eredményt könyvelheti el, hogy a boszniai szerb és bosnyák lakosság közötti viszonyt a jövőben további feszültség terheli. A szembenállás tovább növekszik, és a még mindig törékeny békét egy újabb provokáció zavarja meg. Szabadjon kimondanom, hogy amit ma Magyarország művel a nagyvilágban az nem „diplomácia” és nem „békepolitika”, hanem politikai provokációk tömege és a béke ellen folytatott szándékos és tudatos aknamunka. Nem csupán a boszniai határozat kapcsán kell ezt kimondanunk, de például az ukrajnai háborúval és az Európai Unióval kapcsolatos magyar megnyilatkozások kapcsán is. A kormány „külpolitikai tevékenysége” országunk és nemzetünk lejáratása a nemzetközi közvélemény és szövetségeseink előtt.

Kép: az áldozatok egy részének sírjai Srebrenicában