Van jó fegyverem…

Lényegi kérdésről folyik most a Tisza és a Fidesz harca. Ruszin-Szendi nyugállományú tábornok bazi nagy maroklőfegyveréről, miszerint pisztoly.

Hadd kezdem egy rövid történettel. Édesapám a múlt héten lett volna 95 éves. Sajnos már 1993-óta nincs velünk. 17 éves sem volt még, amikor korengedménnyel bevonult a Magyar Néphadseregbe, és ott is maradt a nyugdíjig, lélekben pedig egész életében. Addigra kiskatonából a tábornoki rangig vitte. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia tudományos parancsnokhelyetteseként búcsúztatták a munkatársai, akikben – éppúgy mind bennünk – máig él az emléke. Még aktív korában valami ünnepi alkalomból kifolyólag kapott ajándékba az éppen aktuális honvédelmi minisztertől egy kicsi Zbrojovka 6,35-ös pisztolyt. Ezt ő leginkább kalapácsként használta, ha épp egy szöget kellett beverni a falba. De mégiscsak egy ízig-vérig katonaember fegyvere volt az az apró pisztoly. Amikor bekövetkezett a rendszerváltás az Antall-kormány legelső rendelkezései között között látott napvilágot az az intézkedés, hogy a néphadsereg nyugállományú tisztjeitől minden fegyvert be kell gyűjteni. Gondolom ezt az a félelem indukálta, hogy ezek a tisztek veszélyesek, mert még képesek lennének a vacak kis Zbrojovkájukkal megdönteni a kormányt. Még a feltételezés is mulatságos, hiszen egy ilyen pisztoly nagyobb kárt okoz, ha hozzávágják valakihez, mint ha meglőnek vele. A bőrkabátot sem vitte volna át. Jelen voltam, amikor két fiatal rendőr megjelent apámnál egy határozattal, amely az engedéllyel tartott fegyver elkobzásáról rendelkezett. Szegény apám megszégyenítve keresgélte előbb a pisztolyt, majd a tárat és végül a hozzávaló lőszereket, ugyanis biztonsági okokból minden fődarabot más-más helyen rejtett el. A rendőrök, látva az inkriminált eszközt, maguk is nagyon kényelmetlenül érezték magukat. Folyamatosan elnézést kértek. De hát a parancs az parancs, majd jó egészséget kívánva elbúcsúztak. Apám, a tábornok, aki több mint negyven évig hűségesen szolgálta a hazát, megsemmisülten élte meg, hogy ez a haza már nem bízik benne. 

Nekem is volt saját tulajdonú önvédelmi fegyverem, mikor azonban nyugdíjba mentem választhattam. Vagy leadom azt, vagy hatástalaníttatom. Az utóbbi megoldást választottam. Most is ott lapul a vitrin mélyén, néha kézbe veszem, aztán visszarakom. Még amikor működőképes volt, akkor sem vihettem ki a lakásból, lőni is csak a szolgálati lőtéren lőhettem vele, évente egyszer. Viszont soha nem éreztem, hogy valaha is szükségem lenne rá. Amikor fegyvertelen szolgálatot láttunk el Boszniában, valóban ellenséges környezetben (!), békefenntartóként egy alkalommal felvetődött a parancsnoki értekezleten, hogy nem kellene-e engedélyezni az önvédelmi fegyver viselését? Azonnali és egyértelmű volt a jelenlévők válasza: NEM! A mondás szerint "ha egy pisztoly van a színpadon, az előbb-utóbb elsül". Ez a csehovi pisztoly elve. Ha az egy békefenntartó kezében sül el… Szerintem nem kell ragoznom. Ennek ellenére én is pont azt a társadalmi bizalmatlanságot éreztem, amikor elvittem a pisztolyomat a szakemberhez, aki elvégezte a hatástalanítást, amit drága édesapám. Viszont ismertem a törvényt is, és akár egyetértettem vele, akár nem, azt végre kellett hajtanom.

Tulajdonképpen ennyit akartam mondani Ruszin-Szendi úr hatalmas pisztolyáról. Talán még csak annyit, hogy ha ő nem érzi magát biztonságban a saját bőrében mindig van választás. Például ne menjen ki a lakásából…

 (Kép: Zbrojovka 6,35-ös pisztoly)